MÉSZÁROS ERIKÁT ÜNNEPELJÜK

Klubunk egyetlen saját nevelésű olimpiai bajnok kajakosát, Mészáros Erikát köszöntöttük közelgő születésnapja alkalmából. Barcelona aranyérmesét az UTE-vízitelepen óriási szeretettel fogadták a gyerekek, ő pedig jót nosztalgiázott a Tímár utcában, ahol 20 éven keresztül szinte mindennap megfordult. A lila-fehér legenda június 24-én ünnepli a 60. születésnapját. 

Nem igazán illik egy hölgynek a korát emlegetni, te hogy állsz ehhez a kerek születésnaphoz?

Ez még csak 60, nem 120. Jól érzem magam a bőrömben, egyik kerek születésnapom sem reccsentett meg eddig. Jól vagyok, egészséges vagyok, nem zavar a dolog. 

Szentendrei lány vagy, hogy kerültél annak idején Óbudára, az akkori Dózsa-vízitelepre?

Anno a Dózsából jöttek hozzánk az iskolába toborozni. Egyszerre többen kezdtünk, jópofa dolognak tűnt, leszálltunk itt a Tímár utcánál a HÉV-ről, és bebattyogtunk a telepre. Az viszont nem volt annyira szerencsés, hogy ősszel kerültünk ide, mert a téli alapozás alatt nehéz meglátni a kajakozás legvonzóbb arcát, úgyhogy a hét-nyolc szentendrei gyerek közül egyedül éltem meg a tavaszt a vízitelepen. Apám arra nevelt, ha valamit elkezdek, azt csináljam rendesen, szégyeltem volna abbahagyni. Ráadásul remek volt a társaság, szerettem lejárni, és hadd legyek szerénytelen; ügyes voltam. Mindig nagyon jólesett, ha Kati néni megdicsért, mondjuk futásnál soha nem dicsért, mert azt nem szerettem és nem is voltam benne jó. Nem túlzás azt mondani, hogy itt nőttem fel. 

Neked nevelőedződ volt a sportág legeredményesebb trénere, a legendás Kati néni, vagyis Fábiánné Rozsnyói Katalin, akit sokan a szigoráról ismernek, milyen volt vele dolgozni kisgyerekként?

Kati néni szigorú volt, de kellett is a szigor, hiszen nagyon sokan voltunk a csoportjában, egyszerre 30–40 gyerek. Viszont, ha dicsérni kellett, akkor dicsérni is tudott. Ennek ellenére viszonylag nagy volt a lemorzsolódás, de ennek leginkább az az oka, hogy azért ez nem egy könnyű sportág, ráadásul a versenyeket nyáron rendezik, amikor sokan inkább nyaralni, pihenni szeretnének. 

Mennyi idős voltál, amikor kiderült, hogy lehet keresnivalód a felnőtt korosztályban is?

Nem tudom, erről inkább Kati nénit kellene megkérdezni. Voltak már eredményeim serdülőben és ifiben is, és azt lehetett érezni, az edzőm szeretné, hogy ne hagyjam abba, mert látott bennem valamit. 

Aztán 20 éves korodtól jöttek is a kiváló nemzetközi eredmények, leginkább csapathajóban, mi az oka annak, hogy mindig inkább a párost vagy a négyest preferáltad, és nem az egyest?

Nem tudom pontosan, miért alakult így. Mindig jól eveztem csapathajót, jól le tudtam követni a többiek mozgását. Egyébként felnőttben nyertem magyar bajnoki címet 500 egyesben, de valahogy olyan egyedül éreztem magam ott a dobogó tetején, nem volt kire nézzek, hogy ezt megcsináltuk. Mindig szerettem csapathajót, párost és négyest menni. Moziba sem szeretek egyedül járni. 

1986-ban – a montreali világbajnokságon – két számban, párosban és négyesben is világbajnok lettél, aztán a következő öt szezonban szereztetek nyolc világbajnoki és egy olimpiai ezüstérmet. Mennyire élted meg kudarcként ezeket az ezüstöket?

Az biztos, hogy azóta sem szeretem az ezüstöt... Egyébként nem éltük meg tragédiának, mindig úgy gondoltuk, hogy majd jövőre meglesz az arany. Ehhez kapcsolódik a történet, hogy 1991-ben, az olimpia előtt egy évvel, a párizsi világbajnokságon is másodikok lettünk a német négyes mögött, és az éremátadás után, ahogy szokás, a győztesek hívták a másik két dobogós egységet is, hogy a fényképezéshez álljunk fel melléjük a dobogó tetejére. Őzi (Dónusz Éva) rájuk nézett, és nagyon frappánsan csak annyit mondott: "next year!"

És ez be is jött, hiszen a következő évben olimpiai bajnokok lettetek, mi kellett ahhoz, hogy aranyra cseréljétek az ezüstöket?

Nagyon készültünk, de ki nem készül az olimpiára. Mindannyian itt edzettünk. Mi hárman, Dónusz Éva, Czigány Kinga és én, UTE-versenyzők voltunk, Kőbán Rita papíron csepeli volt, de velünk edzett, végig az alapozás alatt együtt készültünk itt nap mint nap. Télen még a tanmedencében is pont úgy ültünk, ahogy a négyesben. Nagyon egyben voltunk, nagyon akartuk a sikert, pedig rosszabb pályánk volt a barcelonai döntőben, mint a németeknek. Ráadásul az előfutamban már legyőztük a legnagyobb riválisainkat, így az olimpiai faluban kikiáltottak minket abszolút favoritnak, és pakolták ránk a terhet. A döntőben próbáltam magam szugerálni, hogy ez nem is egy olimpia, hanem Dunavarsányban vagyunk, időre megyünk, és 100 méterenként majd jönnek a szokásos sárga póznák, így sikerült kizárnom mindent. Szerencsére aznap minden összejött, jól aludtam, reggel 6-kor pihenten ébredtem. Olyan kicsivel nyertünk, hogy lehet, kikaptunk volna, ha éjszaka mondjuk felébreszt egy szúnyog.

A következő olimpián is ott lehettél a női négyesben, de ott nem kerültetek a dobogó közelébe, hiszen az egység kilencedik lett. Ezért hagytad abba 1996-ban a kajakozást?

Ha ott nyertünk volna, én akkor is abbahagyom. Nekem addigra már elég volt, elfáradtam fejben és testben is, nem tudtam tovább zsigerelni a testemet az edzéseken. Akkor letettem a lapátot, és sokáig egyáltalán nem mozogtam. Két típus létezik, az egyik befejezi a karrierjét, de zizeg, csinálja tovább, kajakkal megy a koporsóba is. Én ennek pont az ellenkezője vagyok, bár ma már szoktam mozogni, mert muszáj, de nem kajakozom. 

Ettől függetlenül maradhattál volna a sportág közelében, mint sok más olimpiai bajnok, miért nem így lett?

Pár évig edzősködtem, a BKV Előrénél Tatai Tibornak segítettem, a szakosztály szentendrei leányvállalatát vittem, ami nem volt könnyű egyedül. Azért jó volt, szerettem a gyerekeket, de hamar ugyanabban a mókuskerékben találtam magam, mint versenyzőként, és ezt nem akartam. Utána már inkább csak a civil szektorban vállaltam munkát. Most is egy jó barátom cégénél dolgozom, családias, nem stresszes, ott nagyon jól érzem magam. 

Ennek ellenére nem felejtettek el, hiszen amikor megérkeztél a vízitelepre, akkor Doma Gergő szakosztályvezető és mesteredzőnk, Ürögi Laci bácsi virággal köszöntött, illetve a gyerekek sokáig kérték a közös fotókat, aláírásokat. Mit szóltál a fogadtatáshoz?

Nagyon megható volt, imádom a gyerekeket, akik csillogó szemekkel néznek rám, kérik, hogy írjam alá a lila-fehér pólókat, vagy a mentőmellényeket, annyira cukik, annyira édesek. A gyönyörű virágcsokor is nagyon tetszik. Nem vagyok itt sűrűn, de ha mégis, akkor nagy szeretettel fogadnak. Még mindig nagyon jó érzés idejönni.

A teljes születésnapi interjú itt nézhető meg.

#hajrálilák